– Megnézhetnek, én vagyok az, aki visszajöttem az őrültek világából, a pokolból, ahol három hónapot különböző okokból, valószínűleg a sors akaratából eltöltöttem. Itt vagyok. A lábomra helyezett kovácsüllők alól, e jó ember műve – intett az ápoló felé –, vizes lepedők és pokrócok közül, jéggel tömött fejzacskók, az őrültekkel elkövethető embertelenségek közül jöttem, a legvadabb gondolaterdőből, ahol nincs út, nincs nyom, nincs égi tájék. Csak egy sóhajtás van: Istenem, add vissza a tiszta eszemet. Visszaadta.
– Hogy lehet megőrülni egy intelligens embernek? – kérdezte Rezeda úr, ama javíthatatlan rossz szokása szerint, hogy akkor is szólt, amikor arra nem volt szükség. („A társalgás folyamatossága” végett, mint a régi Illemkönyvek előírták.)
– Szerelem és alkohol – felelt nem szívesen a beteges úriember, mintha csak szórakozottságból adna választ a férfiúnak. – Felesége vagy menyasszonya magának a hölgy? – kérdezte hirtelen a másvilágiak vakmerőségével.
– Egyik se! Valami más! – felelt Rezeda helyett most Császár Fruzsina, mintha ezt csak neki lehetne megmondani.
– No lássa – szólt bizonyos elégedettséggel a beteges úriember. – Így szokott kezdődni. De ha majd újra eljönnek, a folytatást is elmondom. Most ebédelni kell menni Köpeczki bácsinak. Menjünk, Köpeczki bácsi.
(Rezeda Kázmér szép élete, 1933)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.