Őszi utazás a vörös postakocsin

 Még néhányszor eljött egyedül. Mind izgatottabban várakozott, jobbra-balra tekintgetett, olyan nyugtalan volt, mint egy eszeveszett. És titkon megtörülte zsebkendjével a szemét. A nő bizonyosan azt igérte, hogy eljön. Aztán cserben hagyta a szerelmes férfit, mint ezt a nők…

   Akkor még nem volt háború, tehát gyönyörű fogatok közeledtek, mintha csupa gazdag ember lakna a városban; az öregebb fiakerosok oly tekintélyes urak, mint manapság a bankigazgatók, a fiatal kocsisok megannyi nőhódító gavallérok, akik nem egykiváló pesti bárón…

   Gyöngyvirág egy október végi napon meglátogatta barátnőit.   Előbb Izaurát kereste fel, aki a Szervita-téren lakott.   Hajdanában a legelegánsabb emberek a Belvárosban laktak s régimódi, kényelmetlenül épitett házakban, bolthajtások és féligvak…

 Az első beteg, aki Herman úrnál (Vilmaházy úron kívül) jelentekezett, természetesen nagyatyám volt, aki nyugalomba vonulása óta csupán harcászati attakokról mesélhetett szerte X.-ben, mert másra ott senki sem volt kíváncsi. Herman úr megérkeztével kiderült, hogy de Ronchy…

- És Regina!? - kérdezte sóhajtva Herman.Nagyatyám elmerengett:Hűséges, drága kedvesem volt, életem legszebb emlékei közé tartozik bodros feje és halovány arca. Szemében álom volt, a hangja mesemondás. "Édesem", mondta mindig, és puha tenyerével megsimogatott. Valóban…

Herman búskomolyan a messzeségbe nézett, és alig hallhatólag suttogta:- A kesztyűje örökre felejthetetlen! Talán brüsszeli csipkéből volt, és könyökön felül takarta virágszárhoz hasonlatos karját. Annyi bizonyos, hogy azóta csupán a főhercegnőn láttam hasonlót. A kesztyű…

- Mit mondott? - kérdezte Ronch, aki nagyon szeretett női titkokat kifürkészni.- Azt igazán nem tudom, hogy ő mit mondott - felelt Herman széles mozdulattal. - Az többnyire mellékes, hogy a nők mit mondanak. Az igazat ők sosem mondják. Szájuk szent és áhitatos dolgokat fecseg…

A villával éppen a kacsacombot vette célba az ismeretlen, holott Fridolin eddig mindig úgy tapasztalta, hogy a gyakorlott ebédelők éppen a legízletesebb falatokat hagyják utoljára. Nem, még nem akadt vendégei között olyan, aki a combot vette volna ki először a kacsapecsenyés…

Az első kanállal csak a tányér széléről vett, miután ugyanazzal a kanállal visszakergette helyükre az apró zöldségeket és mindenféle elkalandozó, hosszú tésztákat. A második kanál már tésztákkal is megrakodva érkezett, amely tészták szépen sárgultak a kavart…

Az arca – no, az vigalmas vendéglői nyelven szólva leginkább egy szomorú rákéhoz hasonlított, amelyet magára hagytak társai a csalánban, ők pedig elmentek pirosodni mindenféle levesekbe. Azért erről az arcról ne is beszélgessünk többet, sem nyegleséget, sem haragot nem…

 ...aki a barna női kontyok, a jelesebb keblek, valamint a hangulatos lábak után szinte magánkívül sóhajtott.(De Ronch kapitány, 1912)