Őszi utazás a vörös postakocsin

Mire Mózel visszatért a söröspohárral: Szortiment úr némileg megenyhült, észrevette ugyanis, hogy a fűzőkészítő nem tudja a módját a velős csont elfogyasztásának, nagy karéj kenyerekre keni rá a velőt, mint akár a vajat, holott a velőt apró, egyharapásnyira alkalmatos…

Talált is valakit a tekintetével, aki hasonlatos volt egy régivilágbeli kocsmavendéghez, de hajh, ez a vendég nem savanyú pacalt rendelt magának, hanem „tányérhúst”, miután már az óramutató a XI-es felé baktatott....A hús: valóban derék hús volt. Ínyencek…

Ám Mózel úr jött máris a megígért csemegével, és messziről mosolygott Szortiment szerkesztőre, mintha kriszkindlit hozna. A Mózel úr egyik kezében volt a savanyútüdős tál, barna lével leöntve, amely lé bizonyosan a legfinomabb marhagerincek vagy disznókarajok alól került…