Körülbelül húszesztendős lehetett, mint a boldogtalan szerelem, amelyhez úgy ragaszkodnak a szegény lányok, mintha több már nem következne utána.
- Segítsek? - kérdezte Gavallér, és a tintapecsétes vén íróasztal fölött, amely egy honvédírnok korából maradt itt, előrehajolt. - Szerelem? Csalódás? Bánat?
Flóra kisasszony oly üresen kacagott föl, mint egy mézeskalács.
- Regényhősnek néz engem?
Aztán hirtelen könnyek borították el a szemét, mintha valaki ellen vétkezett volna a kacagásával.
- Kérem, el ne ítéljen gyenguszságomért, én máma olyan könnyű vagyok, mint a Henter agara. Hol sírni, hol nevetni szeretnék, mint a cigány mondta, aki a siralomházban libát ebédelt.
Gavallér szokás szerint bólintott. Megtanulta már, hogy ezen a vidéken a kisasszonyok mindenféle szavakat szednek föl a férfiaktól, amelyeket aztán divatból, ok nélkül is használnak. A "gentrylányok" egyéb vagyon hiányában: a különös szavakkal feszítettek.
A szürke szemű kisasszony megszámolta a kesztyű gombjait, zsebre dugta a kezét, felbiggyesztette az ajkát, és csúfolódva nézett Gavallérra:
- Valóban olyan butáknak látszunk mi, vidéki lányok? - kérdezte hirtelen.
- A nők az egész világon egyformák - felelt komolyan Gavallér. - Minden éghajlat alatt imádni lehet őket.
(Az utolsó gavallér, 1924)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.