Őszi utazás a vörös postakocsin

- Mily jó volna elutazni! - mormogta Szindbád félhangon, hogy Ibolyka darab időre abbahagyta a pecsenyeforgatást. Elnémulva nézett Szindbádra.
- Hová az ördögbe menne? Nem jó tán itt a szüret, nem eresztett elég bőven a hegy, nem kísérte el idáig étvágya vagy szomjúsága?
Szindbád egykori utazásaira gondolt, száncsörgést hallott képzeletében, mikor is piros derekú tornyok felé nyargalt a Kárpátok között.
- Mit ér, ha nem enged megismerkedni idegen nőkkel, akiknek újra meg újra elmondhatnám azokat a bevált szép szavakat, amelyeket állítólag életök végéin nem tudnak elfelejteni?
Ibolyka villájára tűzött egy csirkecombot, és figyelmesen vizsgálta, hogy mennyi sütés szükséges még a jóízűségéhez. A villa két ága között fürkésző pillantást vetett Szindbádra, és minden harag nélkül azt kérdezte:
- Hazudni szeretne a nőknek?
Szindbád szótlanul bólintott.
Ibolyka felelet helyett elővette a kávédarálót, és két térde közé szorítva, letelepedett Szindbád szomszédságába.
- Ne monda, hogy nem látom szívesen. Az én vendégszeretetem híres messzi vidéken. Nem akarom, hogy elégedetlen legyen nálam. Hazudjon tehát Szindbád. Hazudjon, amíg a csirke megsül, és ezt a kávét megdarálom.
- Szerelem - kezdte Szindbád azon a régi szélhámos hangon, amelynek hallatára nyeregben száguldó svindlerek, feldühödött apák és férjek pisztolyai elől menekülő nőcsábítók jutnak az emberek eszébe... (A vendéglátás, 1924)