Herman búskomolyan a messzeségbe nézett, és alig hallhatólag suttogta:
- A kesztyűje örökre felejthetetlen! Talán brüsszeli csipkéből volt, és könyökön felül takarta virágszárhoz hasonlatos karját. Annyi bizonyos, hogy azóta csupán a főhercegnőn láttam hasonlót. A kesztyű alatt zöld és piros szemű gyűrűk villogtak. Mély tava az opálnak kisujjáról többnyire az örökkévalóságot juttatta eszembe. Az ujjainak friss, mandulatejszaga volt, csupán egyetlenegyszer éreztem kezén bizonyos nőies szagot, amely valamely mozdulattól eredhetett, amely mozdulatot a királynők és pórnők egyaránt megtesznek, midőn senki sem látja őket.
De Herman lát, hall, tapasztal. Mert éles késével a fürdőház deszkájába mindig megfúrja a lukat, amint erre alkalom kínálkozik.
(De Ronch kapitány, 1912)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.