Őszi utazás a vörös postakocsin

- Mily jó volna elutazni! - mormogta Szindbád félhangon, hogy Ibolyka darab időre abbahagyta a pecsenyeforgatást. Elnémulva nézett Szindbádra.
- Hová az ördögbe menne? Nem jó tán itt a szüret, nem eresztett elég bőven a hegy, nem kísérte el idáig étvágya vagy szomjúsága?
Szindbád egykori utazásaira gondolt, száncsörgést hallott képzeletében, mikor is piros derekú tornyok felé nyargalt a Kárpátok között.
- Mit ér, ha nem enged megismerkedni idegen nőkkel, akiknek újra meg újra elmondhatnám azokat a bevált szép szavakat, amelyeket állítólag életök végéin nem tudnak elfelejteni?
Ibolyka villájára tűzött egy csirkecombot, és figyelmesen vizsgálta, hogy mennyi sütés szükséges még a jóízűségéhez. A villa két ága között fürkésző pillantást vetett Szindbádra, és minden harag nélkül azt kérdezte:
- Hazudni szeretne a nőknek?
Szindbád szótlanul bólintott.
Ibolyka felelet helyett elővette a kávédarálót, és két térde közé szorítva, letelepedett Szindbád szomszédságába.
- Ne monda, hogy nem látom szívesen. Az én vendégszeretetem híres messzi vidéken. Nem akarom, hogy elégedetlen legyen nálam. Hazudjon tehát Szindbád. Hazudjon, amíg a csirke megsül, és ezt a kávét megdarálom.
- Szerelem - kezdte Szindbád azon a régi szélhámos hangon, amelynek hallatára nyeregben száguldó svindlerek, feldühödött apák és férjek pisztolyai elől menekülő nőcsábítók jutnak az emberek eszébe... (A vendéglátás, 1924)

- Istenem - mondta később a madame Szilveszternek - meguntam, hogy minden szeretőmért agyonlőjem magam. Már elsuhant a kis pisztolygolyó a szívem mellett, és a halál hegyes sipkáját orrára húzva, kerek köpönyegben, mint valami velencei álarcos, hetekig ült az ágyam szélén. Mert szeretni mertem. És elhagytak.
Könnyed természetes mozdulattal felnyitotta mellén a selyem ruhát. Valóban az ólomgolyó otthagyta emlékét kis gödör alakjában fehér húsában. (...)
- Szép lövés volt - mondta szakértelemmel Rezeda úr, mintha a pisztolygolyók személyes barátai volnának.
(A vörös postakocsi)

- Szeretnék valamely olyan ételt enni, amely véleményem szerint egyedül az Arabs Szürkénél található.
 
- Mi legyen az?

- Kérem, hogy ne nevessen ki furcsa ötletemért. Én például most valamely pörköltmaradékot szeretnék enni, mely délről a fazék fenekén maradt, és jól összefőtt a maga levével. Nem baj, ha kissé megkozmásodott is. Én ugyanis azt hiszem, hogy minden ételnek a vége jó, amely legtovább főtt. És pénzem is van.

- A mi vendégeink korán reggel szeretik a perkeltet – mond a korcsmárosné.

- A pörköltet.

-A perkeltet – felelt a korcsmárosné. - Majd utánanézek, hogy van-e valami maradék a konyhán. Délben marhaperkelt volt.

(Utolsó szivar az Arabs Szürkénél, 1928)

A sors véletlen útján találkoztam Alvinczi Eduárddal, ennek a korszaknak egyik bálványával. Tetőtől talpig úr és lovag, szerencsejátékos és érzelmes férfiú. Gőgös, mint egy lord, és józan, mint egy ügynök. Volt szegény s volt gazdag. Éjszakánkánt vagyonokat forgatott meg a kártyaasztalnál, s öreg asszonyok imádkoztak a szerencséjéért a barátok templomában, midőn versenyparipái futottak. Mozdulatlan, mint egy szobor, s égő, mint egy vulkán. Keleti fejedelmek póza a vállán, amíg szívében fogcsikorgatva jár a szerelmi kín.
(A vörös postakocsi, Figáró. 1918. 2. sz.)

Az apám – büszke, nagyralátó ember –azt hitte, hogy majd követ leszek Párizsban. Az anyám szolgabírót szeretett volna nevelni belőlem. Egy napon aztán megszöktem a háztól. Beálltam hírlapírónak Debrecenbe. Öreg tanárom, Porubszky Pál egy hét múlva értem jött: legalább az érettségi vizsgát tegyem le elébb!

De már hiába vittek haza Nyíregyházára. Színésznőbe lettem szerelmes, operetténeksnőbe, és érte majd meghaltam. Csak vissza, vissza Debrecenbe, ahol esténként a hírlapírók páholyában ülhettem, és másnap kritikát írtam az Ellenőrbe. Azt hiszem, fekete szeme és haja volt. Sohasem beszéltem vele. Szomorú és kistermetű volt. Tótos akcentussal énekelt, és az orra keletiesen hajlott. Talán Paulának hívták...

Azóta jóformán nem is történt velem semmi.

(Önéletrajz, 1913)

- Tudja, kinek van Magyarhonban a legszebb lába? - kérdezte egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.
- Magának.
- Dehogy! Szilviának.
Rezeda úr fölhajtotta az asztalterítőt.
- Lássuk - mondta. - Húzza fel a szoknyát, művésznő. Majd megírom A lámpás-ba.
Szilvia engedelmeskedett. (...)
- Ügyes -mondá a szerkesztő - különösen azt helyeslem, hogy boka fölött, középen a láb domborodni kezd. Nem is hinné az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.
- Kérem - szólt közbe Klára - csupán a néninek van jussa pikáns dolgokról beszélni.
- Sajnos, én is csak beszélek - felelt nekividámodva a szerkesztő - mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán sem, pedig, ugyebár, vidéken, hol harapós ebeket tartanak így szokás?
- Mi nem tudjuk e szokást, uram - mondta némi önérzettel Szilvia.

- Az ördögbe, most veszem észre, hogy kecskeméti - dörmögte kellő meglepetéssel Rezeda.
- Ez az a pálinka, amelynek hatása hasonlatos az ember szeretőjének lába nyomához a frissen hullott hóban, a kertben, midőn utoljára megy el a kedves a titkos házikóból, és a rácsos kiskapu zörrenve becsapódik, mintha valahol nagyon messzire zárnának be egy ajtót.
(Őszi utazás a vörös postakocsin)

- Mondj el minden rosszat, amit tudsz a nőkről! - esengett gondolatban Rezeda úr a doktorhoz. A doktor méltatlankodott:
- Szégyellhetnéd magad, Rezeda bácsi, hogy azt hiszed veled történik először a világ fennállása óta, hogy a nők megcsalnak. Csak az ostoba férfiak fújják fel a dolgot, életkérdést csinálnak belőle, holott az egész üggyel annyit sem kell törődni, mint a madárpiszokkal, amely egy nagy fa alatt kalapunkra hullt.
(A nagy kópé)